Dél-India Kerala államában működik immár több, mint tíz éve Kanthari. A kanthari egy vadon, különböző színekben termő chili fajta, ami apró, de hihetetlenül erős. A 12 hónapos képzés célja a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű résztvevőket olyan tudással felruházni, amelynek birtokában saját, a kantharihoz hasonlóan aprónak tűnő ötletük nyomán jól működő, erős társadalmi vállalkozást hozhatnak létre, amihez tudást és kezdő tőkét kapnak. Kanthari diákjai a világ különböző, elsősorban fejlődő országaiból érkező látássérült és siketvak, mozgáskorlátozott fiatalok, esetleg elnyomott népcsoportok tagjai. A jelentkezés alsó korhatára 22 év, felső korhatárt nem jelölnek a szervezők.
A kevés Európából érkező résztvevő egyike volt Barkó Tamás, akit Dr. Gombás Judit kérdezett az élményeiről és tapasztalatairól.

Judit: Arra emlékszem, hogy egy kávézóban ültünk. Te folyamatosan hajtogattál, mert origami imádó vagy, közben Kanthariról meséltem neked. Nagyon lelkes voltam, de én alig valamit tudtam akkoriban arról a kivételes programról, aminek te később részese lettél.
Tamás: Akkortájt végeztem az egyetemen, és mindenki mondogatta, hogy valamit külföldön kellene csinálnom. De nem feltétlenül dolgozni, inkább még tanulni, így végül jelentkeztem. Öt részből állt a felvételi, volt több írásos forduló, pszichológiai elbeszélgetés, online interjú. Én a 2012-es évfolyamba jártam, hét hónapot voltam kint.
Judit: Mit szólt hozzá a környezeted, hogy fogod magad, és elutazol vakon hónapokra Indiába?
Tamás: Az anyukám nagyon örült. Azt hiszem, az apukám inkább szorongott emiatt. De én magam is, tudod, örültem is neki, de voltak szorongásaim, hogy nem, ez nekem túl sok lesz, nem megyek. Pozitív sokk volt, hogy megkaptam.

Judit: Fel tudsz idézni néhány érkezés körüli emléket?
Tamás: Az eleje nehéz volt. Amikor megérkeztem, azért voltak szagok. A riksa hangja, pontosan olyan, mint a kispolszkié. Amikor Sabriye (Kanthari egyik alapítója és vezetője, német vak hölgy) az első kint töltött délután egy diktafonnal a kezében megkérdezte, mi az első benyomásom Indiáról, a madarak hangja, feleltem neki. Jelentkeztek alvási problémáim is, és kicsit nehezen oldódtam. Keralában nagyon magas a páratartalom, és mindig meleg van, nem volt könnyű hozzászokni. Ott a tél is rövidnadrágos, bár nem lehetsz rövidnadrágban, mert a hosszú kötelező viselet. Az évszakok váltása hiányzott nekem. A csapat nagyon színes volt. Kb. tíz országból voltunk, öt afrikai ország, pl. Ugandából, Kenyából. Volt egy kolumbiai srác, egy nepáli lány és többen Indiából. Az évfolyamban én voltam az egyetlen európai. Kanthari egy nagyon modern hely, mint egy hatalmas családi ház, volt napkollektor, a WC biogázt termel.

Judit: Hogyan zajlott a képzés?
Tamás: Én mozgással és tánccal foglalkoztam, ilyen témájú projekttel nyertem felvételt. A projektemet a Hölgyválasz c. film ihlette. Az első két hónapban egy elképzelt ország működtetését tanultuk, tehát valójában azt, hogyan kell majd egy civil szervezetet működtetni. Ez nagyon iskolás volt, órarendünk volt. Tanultunk költségvetést készíteni, nyilvánosan beszélni, sajtóközleményt írni, tanultunk az erőszakmentes ommunikációról. Csapatokban dolgoztunk, meg kellett tervezni egy közös projektet. Voltak művészeti órák is, pl. egy indiai tánctanárnővel, aki az USA-ban nőtt fel. Képzeld el őt jó kis californiai akcentussal. A projekt második nagy szakaszában a saját projektünkre kellett pályázni. Írtam a hazaiaknak, hogy segítsenek pl. a költségvetés tervezésében, mennyi a terembérlet, ilyesmi. Nagyon különböztek a projektjeink épp úgy, mint ahány különböző színben létezik a kanthari nevű chili paprika. Sristi Nepálból pl. lila kanthari volt, mint én, mi voltunk a művészek. Lawrence piros kanthari volt, ő volt az üzletember. A tanulás harmadik szakaszában aztán elmentünk Indián belül hat hétre egy tanulmányútra, mindenki más-más szervezethez. Én Hyderabadba mentem, az egy másik déli állam, a Devnar Schoolba, ez egy ottani vakok iskolája. Sajnos trombózisom lett, így két hét után visszaküldtek Keralába. Az iskolába egyedül utaztam vonattal. Másfél napos vonatút, az ott teljesen átlagos. A vonaton pottyantós WC volt, álltam fölötte, hogy akkor most hogyan is legyen ez. Egyébként Indiában alig használnak WC papírt, így az elején azt is meg kellett szokni, hogy a WC mellé felszerelt kis zuhannyal tisztálkodik az ember.
Judit: Indiában sok hasonló dolog van. Nekünk kihívás egy pottyantós WC használata, nem szoktunk hozzá. Épp ilyen kihívás lehet vakon közlekedni.
Tamás: Persze, mi rendezett városokban szocializálódtunk, ott ez nincs. Riksák keresztül-kasul, alacsony járdaszegély, magas járdaszegély. Nagyon egyszerű angollal lehet segítséget kérni, csak annyit mondasz, hogy „kereszteződés”, vagy „posta”, és megmutatják. Én nem voltam nagyon bátor, de közös német ismerősünk, Anja, például bátran csatangolt egyedül fehér bottal Trivandrum utcáin.

Judit: Milyen volt a viszonyod az indiai konyhával?
Tamás: Ez volt a legkönnyebb része. A szakácsok mindig nevettek, hogy én mindent megeszek. Nyilván ez azért egy kicsit Európa volt, néha kaptunk tükörtojást is. Én mindig a csípőset kértem mindenből. Egy ghánai osztálytársnőm volt, aki szinte semmit sem evett. De mi Kanthariban prémium minőségű ételeket ettünk.

Judit: A legtöbb ott szerzett ismerőstől, baráttól sok ezer kilométer választ el. Mennyire maradtatok kapcsolatban?
Tamás: Nehéz ilyen távolságból kapcsolatot tartani, bár van egy Whatsapp-csoport, amiben az összes, már végzett hallgató benne van. De azért maradtak barátok, nemrég cseteltem például a ghánai osztálytársnőmmel. Képzeld, kettőjükkel is sikerült itthon találkoznom amióta elvégeztük a képzést, hihetetlen. Sristi tanulni jött a Szegedi Tudományegyetemre (Choreomundus – Tánc, mint tudás, gyakorlat és kulturális örökség szakra), Lawrence pedig üzleti indíttatásból járt nálunk már kétszer is. Legutóbb a Liszt Ferenc repülőtéren kaptuk el egymást egy selfie erejéig, amikor már haza felé indultak feleségével.

Judit: Hogyan töltötted Kanthariban a szabadidődet?
Tamás: Eleinte nagyon sok óránk volt, örültünk, hogy pihenhettünk. Volt a ház közelében egy tó, oda sokszor lementünk fürödni. Meg volt néhány spinning bicikli szerű bringa, amit ha tekertél, locsolta a kertet. Kanthari tényleg nagyon modern és zöld hely. Kora reggel – németesen 5-6 körül – volt szervezett séta, közben egy kis bódénál megálltunk egy chaira (fűszeres fekete tea tejjel felöntve).

Judit: Van bármi, amit a mai fejeddel másképpen csinálnál? Ez akár útravaló is lehet azok számára, akik fontolgatják a jelentkezést.
Tamás: Érdemes indulás előtt felmérni, hogy amit te kitalálsz konkrét projekt tervet, arra mennyire van igény és realitás a megvalósításra. A mozgás és táncszínház vakok körében, ami mai napig az egyik legkedvesebb szenvedélyem, nem egyszerű műfaj. Kanthari életednek talán egy olyan, egyetlen lehetősége, hogy az elképzelésed megvalósításához anyagi támogatást is kapsz. Ez a Te lehetőséged csupa nagybetűvel, elit tanárokkal. Kapsz egy kezdő tőkét a projekted megvalósításához, amit te vezetsz, nálad az irányítás, te vagy a kitaláló és a megvalósító. Nyelvgyakorlásra is jó, de azért fontos legalább társalgási szintű angol tudással érkezni, hiszen ez lesz a közös nyelv mindenkivel. Ha csak nyelvet tanulni mennél ki, arra nem való ez a program. Itt az a lényeg, hogy ha van egy olyan ötleted, aminek a megvalósításával a mikrokörnyezetedet tudod segíteni, tanuld meg, hogyan tudod azt menedzselni.
Judit: Sok új arcot megismertél, éltél egy a miénktől nagyon különböző kultúrában. Mindez egész biztosan rugalmasabbá, nyitottabbá tett. Mégis, mit emelnél ki, amiben változtál a program hatására?
Tamás: Talán elcsépelt az önbizalom, de mégis, ott azt mondták, hogy „feel the fire in your belly” (érezd a hasadban a tüzet), merd megvalósítani az álmaidat. Nincs nap, amikor eszembe ne jutna. A pénztárcámban azóta is van harminc rúpia, pedig 12 éve haza jöttem. Tényleg életre szóló élmény, és olyan lehetőség, ami talán csak egyszer kínálkozik.

További információk olvashatóak a programról a www.kanthari.org oldalon,

Dr. Gombás Judit